Ízvadász-Képregény

– A honlapodon olvastam a „gasztrokalandor” jelzőt. Találó…

– De azért az „ízvadász” sem rossz, ugye?

– Nem ám!

– Negyven éve foglalkozom gasztronómiával, folyamatosan járom a világot „ízvadászként”. Éttermeket, kitűnő fogásokat, séfeket, gasztronómiai remeket kutatva. Tapasztalt idegenvezetőnek tartom magam az ízek, illatok és látvány világában.

– Azt mondod, a gasztronómia nem csupán ételreceptek sora…

– …Sokkal inkább egy olyan birodalom, ahol a főzés és étkezés művészetté válik. A táplálkozás maga a stílus és Oscar Wilde-hoz hasonlóan csak a legjobbal vagyok megelégedve. Számomra a konyha nem egy gőzös kínkamra, hanem az ízlelőbimbók mágikus terme, ahol egy egyszerű krumpliból is könnyen és rövid idő alatt tudunk műalkotást teremteni. Célom arra tanítani a nőket, és férfiakat is, hogy ne órákat, fél napokat töltsenek a konyhában, hiszen ez ma nem megengedhető, de az eltöltött rövid időt használják fel arra, hogy családjuk asztalára egészséges, gyorsan elkészített finomságokat tegyenek szívükből, lelkükből főzve.

„FONTOSAK AZ OTTHONI SIKERÉLMÉNYEK”

A mai világban fontos, hogy otthon is sikerélményünk legyen, és erre valóban a főzés a legalkalmasabb. Otthon mindig én főzök, de a párom nem haragszik azért, hogy elveszem tőle az élményt. Egyezséget kötöttünk: én szeretek jól főzni, ő pedig szeret jókat enni. És mégsem hízik el tőle. Az Ízvadászban ezt a szellemiséget adom át a nézőknek, a műsor jól megszokott rovataival: a Főzőiskolával, az Egészségszigettel, az Ízlesővel, a Háztartástannal, és a sztárvendégekkel való főzéssel.”

– Szakmádat tekintve szakács vagy?

– Igen. 17 évesen felfigyeltek rám a szakmában, hogy van itt egy fiatal titán, aki majd megváltja a világot. Aztán egy sértődés vezetett a nagy váltáshoz. Volt egy verseny, ahol Venesz József, a szocialista vendéglátás nagy istene – szakácsmester, szakíró – lepontozott. Olyan formátumú embert képzelj el, aki annak idején megírta a vendéglátás bibliáját, tehát minden étteremben az ő kalkulációja alapján főztek. És ezen az ominózus versenyen azért pontozott le, mert nyers uborkát tettem a hidegtálra. Kérdezte is, hogy ki fogja ezt megenni? Ma már ez nevetségesen hangzik, de negyven évvel ezelőtt elég volt ahhoz, hogy megalázzon. Én vérig sértődtem, és azt mondtam, nem megyek többé versenyre.

Akkor indult Magyarországon egy gyorsfagyasztott készétel üzem – Gastrofol –, messze meghaladva a korát. Olyan magas minőségi előírások vonatkoztak ránk , amelyek akkor nem voltak jellemzőek itthon. Több országba jutott el főztünk, többek között egy  belga légitársaságnak is dolgoztunk exportra.

– Azt általatok készített ételt tálalták fel a belga repülőjáratokon?

– Igen. Betálaltuk, becsomagoltuk, és a belga légitársaság ezt adta az utasainak. De a legérdekesebb az volt, hogy a NATO-ba is eljutottak ételeink. Pedig még akkor javában szocializmus volt nálunk

Végigjártam ott a ranglétrát, a végén már üzemvezető voltam. Ők találták ki először, hogy a szakácsok neve szerepeljen az ételeken. Vagyis minden doboz tetejére rá volt írva, hogy ki készítette. Ez engem nagyon inspirált szakmailag, és persze a hiúságomat is piszkálta, mert vacak kaját nem adhattam ki a kezemből.

Évekkel a rendszerváltás előtt már elkezdték privatizálni a vendéglátó vállalatokat, szét is darabolták az akkori nagy céget, ami később tönkrement. Én meg ott álltam, hogy akkor most mihez kezdjek. Néhány barátommal összeálltunk, és ún. „maszekok” lettünk. Létrehoztuk a legendás Fortuna diszkót, illetve önkiszolgáló éttermet.

„ABBAN IS ÚTTÖRŐ VOLTAM AZ ORSZÁGBAN, HOGY NEM LOPTAM MEG A VENDÉGET”

Tudod, világ-életemben olyan ember voltam, hogy ha valaki azt mondta, az adott dologban nincs üzlet, kár belemeni, én mégis belementem, mert bizonyítani akartam, hogy na majd én megmutatom. Így hoztuk létre Magyarország legsikeresebb diszkóját, a Fortunát – zajos sikerrel. Ha bárkit megkérdezel a negyvenes korosztályból, erre a helyre mindenki emlékszik. 1985 és 1994 között működtünk a Várban. Hárman alapítottuk. Olyan olcsó éttermet sikerült kialakítanunk, hogy aki a Várba látogatott, az biztos, hogy hozzánk is bejött, mert nem csak olcsó, de jó is volt a kaja. Nagyban tudtam jól főzni, hiszen nem loptam meg a vendéget. Azt hiszem, ebben is úttörő voltam az országban. Korábban a legtöbb vendéglátós „ellopta a falatot” a tányérról, és vitte haza. Nekem azonban nem is volt arra szükségem, hogy hazalopjam az ételt. Ott volt a vállalkozás másik lába, a diszkó, ami nagyon jól ment, ezért tudtuk olcsón működtetni az éttermet. Annyira beindult az üzlet, hogy egyre több éttermet nyitottunk a városban. A Rózsadomb Vendéglő, az Építész pince Étterem, a Dixie Csirke az Astoriánál, vagy az ELTE Kollégiumi Étterme mind a miénk volt. De az akkori rendszer úgy működött, hogy ha fizikailag is jelen voltál egy üzletben, akkor hozzád folyt be a bevétel, de ha nem voltál ott, akkor a munkatársaidhoz ment a pénz. Márpedig ennyi étteremnél nem tudsz ott lenni mindenhol egyszerre. A végén nem lehetett tisztán megcsinálni az elszámolásokat. Ráadásul a legjobb helyen lévő üzlethelyiségeket egyre másra vásárolták fel a külföldi multik. Folyamatosan jöttek be a divatos gyorséttermek.

Aztán a fiamnak volt egy jó ötlete, amit egy megbeszélésen fel is vetettem a kollégáknak, hogy csináljunk ebéd házhoz szállítást. Ez akkoriban még nem volt megoldva az országban. Irodában dolgoztál, de rendelni nem tudtál. Innen jött az ötlet, hogy ha már a jó helyeket úgyis elfoglalták Budapesten, akkor ne hozzánk jöjjön a vendég, hanem menjünk mi hozzá. Vigyük ki nekik mi az ételt. El is kezdtem kidolgozni az ötletet, hogy ennek milyen a higiéniás feltétele, hogyan lehet kifogástalan minőséget előállítani. Hiszen ha rossz az étel, másnap nem rendelsz. Aztán hosszas előkészítő munkával létrejött egy olyan rendszer, ahol finom is volt a kaja, és árban is megállta a helyét. Erre az ötletre aztán megint mindenki odafigyelt. Az egyik esztendőben a HVG piackutatása szerint mi lettünk Az Év Vállalkozása.

Aztán hirtelen gombamód elkezdtek szaporodni a házhozszállítások. Mindenki rájött, hogy ez nem is rossz ötlet, és zugkifőzdékből hordták a kaját. Mi mindig adtunk a minőségre, nekünk drágább is volt előállítani a terméket. A többiek viszont akár otthon is főztek, és a végén velük már nagyon nehéz volt versenyezni. Olyan ez, amikor otthon anyukáddal megfőzetsz valamit, csinálsz egy jó honlapot, és a vendégnek fogalma sincs arról, honnan hozzák az ételt. Elképzelhető, hogy ma már ezt is szigorították, és van valami változás, már nem látom át annyira ezt a piacot. Mindettől függetlenül a Food Expresszel mi lettünk a legnagyobb étel házhoz szállító cég. Piacvezetővé váltunk.

Mindig nagyot álmodtunk, és megálmodtuk azt, hogy megcsináljuk Közép-Európa legjobb és legkorszerűbb élelmiszerüzemét. Ez azonban már nekünk is nagy falat volt, és bevontunk hozzá egy bankot. Ez valóban hosszú és bonyolult történet, nem is akarlak ezzel untatni, de az lett a vége, hogy a végén ki lettünk golyózva a saját üzemünkből. Azt a piacot kellett elhagynunk, amit saját magunk teremtettünk meg.

Egy darabig aztán gondolkodik az ember, hogy a szájába vegye-e a stukkert, és meghúzza-e a ravaszt, vagy újrakezdi megint az életét. Az újrakezdés mellett döntöttem.

„MINDENT ELVITT A BANK”

– Akkor már értem, miért mondják rólad, hogy te vagy a nagy magyar újrakezdő.

– Talán annyiszor kezdtem újra az életemet, mint ember soha ezen a földkerekségen.

Az ország gazdasági helyzete ugyan nem a legkedvezőbb egy újrakezdőnek, de ilyenkor kell elővenni az élettapasztalatot. Régen sem volt könnyű újrakezdeni, de ha voltak jó ötletek, akkor nem lehetetlen.

20 alatt építettük fel a Food Expresszt, most 59 éves vagyok, de nagyon remélem, hogy nem kell újabb 20 év, hogy még egy nagy dolgot végigcsináljak.

– Van terv?

– Az mindig van. És azért a lehetőségek is megtalálnak. Csak rajtam múlik, hogy élek-e vele. Például nemrég megkeresett egy szállodatulajdonos ismerősöm Németországból, hogy csináljuk meg az ő éttermét. Ugyanakkor a családot nem szívesen hagynám itt. Aztán ott az Ízvadász műsor is, no meg a blogom a Nők Lapja Cafén. A műsort Kelemen Györgyi producer találta ki, ő élesztette újra a régi produkciót. A Story5-ön látható minden szombaton és vasárnap 11 óra 5 perctől.

– Gyakran merengsz a múlton?

– Isten ments! Ha folyton visszanéznék, abba bele is halnék, mert feltépném a sebeket. Egy ilyen interjú azért más.

– Sokszor elárultak a társaid?

– Előfordult. Én nem értek az ügyeskedéshez. Amikor arra figyelsz, hogyan tudsz szakmailag helytálló lenni, akkor a furmányos dolgokra nem marad energiád. Nagyon jó létrehozni valamit a semmiből, imádom az építkezés folyamatát, de ügyeskedni a más kárára sosem tudtam. És nem is akartam. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy üzlettársamat átverjem. És sem, hogy esetleg engem átverhetnek. Talán túl naiv vagyok?

– Tanultál a hibákból?

– Jó kérdés… Nagy valószínűséggel nem, és emiatt van most osztályismétlésem az életben. De már gyanakvóbb vagyok az emberekkel.

– Lelkileg hogyan lehet ezeket a mélységeket és magasságokat feldolgozni?

– Volt egy barátnőm, akivel kidolgoztuk a zsírszegény, cukorbetegek által is fogyasztható étrendet. Ő mondta mindig, hogy milyen szerencsés vagyok a stabil idegrendszerem miatt. És az is nagy áldás, hogy elfelejtem a régi emlékeket. Jön egy új információ és törli a régieket. Ezáltal ugyan a nagy örömök is köddé válnak, de a következő feladatra koncentrálok. A jelenben élek.

– Tartalékok maradtak?

– Nem. A bank elvitt mindent. A családi birtoktól kezdve minden odalett, amit addig felépítettem.

– A Food Express idején gazdag embernek számítottál?

– Igen, de nem dúsgazdagnak. Az átlagnál jobban éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Ugyanakkor másokkal ellentétben mi mindig visszadolgoztuk a pénzt a cégbe. Egyre korszerűbb gépeket vettünk. Viszont csak egy lábat építettünk azzal a céllal, hogy ezt a nagy családi tradíciót az unokáink viszik majd tovább. Meg sem fordult a fejünkben, hogy legyen még pluszban éttermünk, cukrászdánk, vagy ingatlanunk. Jó helyen laktunk, tartalékunk is volt, de a bank lecsapott mindenünkre, miután a magánvagyonunkkal is feleltünk a projektért. Nem akarom magam ismételni, de az összes ingó és ingóságunk odalett.

– Mit engedhettél meg magadnak akkor, amit most egyáltalán nem?

–A világjárást. A Karib térségtől kezdve az európai országon át rengeteg helyre eljutottam. És mindig olyan helyekre mentem, ahol ízvadászként tanulni tudtam valamit.

– Ott nem kellett nézned, hogy mennyit költesz?

– Egyáltalán nem. Mindig olyan életre vágytam, hogy ha bemegyek egy üzletbe, akkor ne kelljen az árakat figyelnem. És ez akkor így volt.

– Ehhez képest ma…?

– Ma meg kell néznem mindennek az árát. Ugyanakkor már nincs is meg az a nagy vásárlási kényszerem. Régen Magyarországon nagy hiba volt, hogy a rendszerváltás után nem tanultuk meg otthoni kultúránkban, hogy nem kell minden vackot megvenni. Márpedig az a rendszer sajátossága volt, hogy évtizedeken át nem vehettél semmit, mikor pedig már megtehetted, akkor sokszor olyat is hazavittél, amire nem is lett volna szükséged. A legnagyobb leckét ilyen szempontból Ausztráliában kaptam meg.

„FÉL ÉVIG KÉSZÜLTÜNK AZ AUSZTRÁL ÜZLETRE, MAJD A REPTÉREN DERÜLT KI, HOGY NEM LESZ BELŐLE SEMMI”

Amikor a Food Expressznek vége lett, kaptam egy ajánlat, hogy menjünk ki Ausztráliába. Egy ismerősöm kitalálta, hogy szeretne egy export-import ügynökséget csinálni. Vonzott az újrakezdés lehetősége egy új, szabad világban. Igen ám, de a társam, akivel hosszasan, majdnem fél évig készítettük elő a projectet, odakint a reptéren azzal fogadott, hogy ő meggondolta magát. Mindezt Sydneyben.

Az illető egyébként természetesen magyar, csak évtizedek óta kint él, és azt ígérte, a „vállalkozásunkhoz” hoz pénzt, paripát, fegyvert, és a kapcsolatrendszerét is bevetjük Azt terveztük, hogy majd hídfőt építünk a két kontinens között. Ami végső soron nem lett volna rossz ötlet, hiszen egyes becslések szerint 90 ezer magyar él Ausztráliában. Egy időben nagyon sokan mentek ki, most megnehezült a dolog. Aki megismeri az ottani viszonyokat, az kétszer meggondolja, kimenjen-e Ausztráliába.

Egyébként Ausztrália számomra a világ legjobb országa, egyetlen baja van, hogy a munkavállalás hihetetlen módon beszigorodott náluk. Csináltak egy nagy rostát, mivel az egész világ szívesen megy oda.

– Az egész család ment?

– A párommal és a 3 éves fiammal mentem. Így azért veszélyes újrakezdeni. Még volt a páromnak egy telke, azt eladtuk, abból mentünk ki. Aztán jött az a bizonyos reptéri gikszer…

Azon tanakodtunk odakint, hogy most szégyenszemre kullogjunk haza? Legalább próbáljuk meg, hátha összejön. Így maradtunk. Összebarátkoztunk kint néhány magyarral, és arra gondoltunk, rajtuk keresztül megpróbálunk valamit csinálni. Elindult a dolog, de nem úgy, ahogy szerettünk volna. A magyarnak nem kell sehol a világon ellenség, ha ott a másik magyar. Jött az irigység. Ha két kínai találkozik a nagyvilágban, akkor segítik egymást. Ha két magyar közül az egyik régebb óta van egy országban, az biztosan kihasználja a másikat. Egyébként már majdnem elindult odakint is egy ebéd házhoz szállítás, mert találtunk hozzá egy partnert, de elfogyott a tőkénk.

Viszont élhető ország, nagyon kellemes. Ausztrálok között laktunk, egy évig voltunk kint, aztán kalandvágyból hazajöttünk.

– Nem csak a szakmában, de a magánéletben is újrakezdtél. 32 év után váltál el.

– Nagyon korán nősültem. Húszévesek voltunk, amikor jött az első gyerek. Jól elvoltunk, még csak azt sem mondhatnám, hogy rosszul éltünk, de elmúlt a szerelem. És én még annyi mindent szerettem volna még csinálni az életben. Eleve ötven éves korom után kezdődött a televíziós karrierem is, ezért hittel vallom, hogy soha nincs késő semmihez. Pláne az újrakezdéshez… (nevet)

Békében váltunk el, jóban vagyunk. Már nagyszülők voltunk, amikor mindez történt, igaz, a lányom akkor 13 esztendős volt. De gyakran találkozunk.

– Négy gyereked van?

– Igen, de hárman már felnőttek. Balázs 39, Péter 37, Nóri 22 esztendős. Barna a legfiatalabb, ő még csak 5 éves.

A Zsidek gyerekek: Péter, Nóri, Barna és Balázs a papa körül

54 éves voltam, mikor elváltam. Rá 3 évre jött a kisfiú. Sokat gondolkodtam, merjem-e vállalni. A jelenlegi párom fiatalabb nálam, s ez sokat nyomott a latban, amikor belevágtunk. Aztán úgy voltam vele, ha Iglesias 70 évesen mer gyereket vállalni, akkor én miért ne?

– Másképp éled meg most ezt az apaságot?
– Egészen másképp. De mindegyik korszaknak megvan a jó oldala. Fiatalon haverok vagytok a gyerekeiddel. A lányom az úgynevezett „középidőszakban” született. Sajnos akkoriban voltam a legelfoglaltabb. A Fortunás időszakban jött, fent laktunk a hegyen, s a lányom több kutyát ismert, mint embert, mert viszonylag elszigetelten élt a család az elefántcsonttoronyban. Barnával most nagyon más a viszonyunk. Egészen különleges. Az összes gyerekem közül ő a legbújósabb. Imád puszilkodni, bújni. Roppant barátságos, mosolygós, előre köszön az embereknek az utcán, minden apa ilyen gyereket szeretne magának.

Boldog ember vagyok, és biztos vagyok abban, hogy fogok még olyan sikeres lenni, mint a Food Express idején.

“Minden apa ilyen gyereket szeretne magának”

***

CSATLAKOZZON HOZZÁNK A FACEBOOKON!

Lájkolja oldalunkat az alábbi linken:

http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!